Október végén New Yorkban a Bryant Parkban üldögélve érintett meg az idei télen először a karácsony. Elnéztem, ahogy a kellemes 25 fokban az árusok már az adventre készülődnek: ahogy az egész városban, itt is megnyílt a korcsolyapálya, a járókelők már ajándéktárgyakat válogatják, és én magam is megvettem néhány különleges darabot, melyekről már akkor tudtam, hogy kinek a karácsonyfája alá szánom.
Két évtizede még folyamatosan és rendszeresen kísértem csoportjaimat európai nagyvárosokban, de New York más lépték! Ezért is lehetett, hogy életem talán egyik legnehezebb vállalásaként éltem meg a feladatot, hogy a magam tervezte útra hozzak el ide egy csoportot. Fél év felkészülés és szervezés után az első reggelen, ott álltam New York felhőkarcolói között, és a 40. utca és az 5. sugárút sarkán teljesen váratlanul, összefutottam az egyik volt középiskolai osztálytársammal, Dáviddal, aki rám köszönt, és csak annyit mondott: Aztán nehogy eltévedj, Eszti!
Micsoda véletlen találkozás! Ekkor elhatároztam, hogy nem fogok eltévedni, és mindent megteszek azért, hogy ez a szűk hét meghatározó, felejthetetlen élmény legyen a csapatom tagjainak! Ezzel az energiával, és elégedett mosollyal az arcomon visszatértem a szállodába, és megkezdődött közös new yorki kalandunk, amely a következő napokban további csodákat, találkozásokat tartogatott nekünk. Filmbe illő események követték egymást – a valóságban!
Összeismerkedtünk az előző éjszakai légijáratunk egyik utaskísérőjével, összefutottunk egy Oscar-díjas színésszel az utcán, Kristóf iránymutatásával történeteket írtunk, Nimi vezetésével egy rövid időre mi is színészekké váltunk, részt vettünk Észak-Amerika legnagyobb Halloween-felvonulásán, önfeledten táncoltunk az utcán, majd egy Abba tribute zenekar koncertjén. És ez még nem minden: bepillantottunk egy igazi brooklyni éjszakai bárba, majd az éjszaka közepén hazafelé a metrón az Evitát énekeltük a velünk együtt utazókkal – köztük egy igazi musical-énekessel! Miközben a soha nem alvó város mindenki által már ismert látnivalóit a valóságban is sorra vettük, utazókból barátokká váltunk. Hálás vagyok, hogy részese, sőt motorja lehettem ismét ennek a csodás folyamatnak!
Ez már a harmadik közös és sikeres kalandunk volt Kristófékkal, és a vissza-visszatérő utasainkkal. Úgy tűnik, hogy kezd bennünk kialakulni valamiféle függés: már az első este együtt kezdtük tervezni a következő utunkat, és már nagyon várjuk a tavaszi közös ciprusi túrát!
Alig egy hónappal később, november végén Madagaszkárra utaztam. A new yorki csillogás után hirtelen egy teljesen más világban találtam magamat. Talán pont emiatt az óriási kontraszt miatt ezalkalommal már nem csak a sziget természet adta csodái vonták magukra a figyelmem, sokkal inkább az emberekre, a társadalmi és helyi viszonyokra koncentráltam. Idén az ország délnyugati részét kerestem fel. A „Le Grand Sud” – ahogy a helyiek a három déli régiót nevezik – gyakorlatilag egy tüskés erdőséggel borított sziklás sivatag, ahol nagyon keveset esik az eső, nem terem meg a rizs sem, és emiatt a lakosainak nagyon küzdelmes az élete. Főleg állattartással, halászattal és cukornád termesztéssel foglalkoznak. A part mentén számos nyaralóhely található, ahonnan madárlesre és tengeri programokra lehet kirándulni. A Mozambiki-csatorna legnagyobb korallzátonya a búvároknak és a tengeri horgászoknak kedvelt célpontja, és az év megfelelő időszakában a hosszúszárnyú bálnák csapatos vonulását figyelhetjük meg itt. Aki pedig a szárazföld felé veszi az irányt, az a környéken őshonos, a rezervátumokban, nemzeti parkokban, vagy akár a falusi házak udvarán magasodó óriási baobab és hasonló tömlő-törzsű fákat nézheti meg.
Rengeteget tanultam a sziget történelméről, a mai napig primitív körülmények közt élő 18 helyi törzsről, az emberek mindennapjairól és szűkös lehetőségeiről. Minden lakott területen szembetűnő a szegénység, a nélkülözés, a folyamatos küzdelem a napi betevőért. Döbbenetet, szomorúságot, csillapíthatatlan segíteni akarást éreztem, és érzek azóta is emiatt.
A négymillió lakosú Antananarivo, Madagaszkár fővárosa nappal akár ötmilliósra is duzzad, ugyanis a környéken élők ilyen nagy számban özönlenek a városba, hogy csekély portékájukat, terményüket eladják, elcseréljék. Az emberek gyakorlatilag az utak mentén élnek, a város erősen szennyezett levegőjét szívják. Hazafelé a reptérre menet az út mellett rengeteg koldust, alkalmi árust, és utcagyereket láttam, és a taxisofőrt kérdeztem: Milyen Antananarivoban a karácsony? Mit csinálnak ezek az emberek, hazamennek Szenteste? Van egyáltalán hová menniük? Azt válaszolta, hogy semmi sem változik, az út mellett élőknek nincsen karácsony.
Két hét telt el, most itt ülök 5 nappal karácsony előtt Budapest egyik bevásárlóközpontjában. Kellemes 21 fok van, a pörkölt kávé finom illata árad az amerikai kávézóból, az emberek a karácsonyi vásárlásukat intézik, sűrűsödik a tömeg, indul a hajrá, mindjárt itt az ünnep, valamit muszáj a fa alá tenniük. A fejemben a lista, hogy nekem mi mindent kell még beszerezni. Mindjárt indulnom kell, kevés az idő, és még sütés, főzés takarítás, aztán újra eszembe jut Antananarivo…
A Serpentin Tours 2024-ben az UNICEF-et és a Gyermekétkeztetési Alapítványt is támogatja, esélyt adva ezzel arra, hogy néhány rászoruló gyermeknek talán kicsit szebb lehessen idén az ünnep.
Boldog Karácsonyt Mindenkinek!
Vélemény, hozzászólás?